fbpx

Te hogy veszed rá a gyereked, hogy rakjon rendet?!

Négy gyerekkel itthon nagyon kettős az élet. Sok-sok öröm van benne, de amikor játszanak, utána olyan a ház, mint ahol az apokalipszis lovasai csörtettek keresztül! Játékok, ruhák, poharak, kekszmaradványok, és ki tudja mi kerül elő a legváltozatosabb helyekről.

Majd ketten apával minden este rendíthetetlenül rendet rakunk, elpakolunk, összesöpörjük a kekszmaradékokat, beazonosítjuk és szétválogatjuk a zoknikat a banánhéjaktól, majd csüggedten roskadunk le a kanapéra (mert már le lehet rá ülni) és feltesszük magunknak a kérdést, hogy jutottunk idáig? Mikor lesz ennek vége? Mikor jön el az a kor, hogy a gyerekek is segítenek elpakolni?

Aztán rájöttünk, hogy ez kor az a kor, amikor a gyerkőc már elég értelmes, hogy megértsen minket, és el lehet vele „végeztetni” dolgokat. Ilyenkor bizony már azt is megérti, hogy el kell pakolni a játékait. És el is kell kezdeni hozzászoktatni, hogy ki kell vennie feladatokat a családi életből. Hát belevetettük magunkat mi is a

„kalandba”!

Na ekkor kezdődik a szülő-gyermek kapcsolat első ádáz „pszichológiai háborúja” melyben csatákat bármelyik fél nyerhet, győztesen azonban csak az fog kike

rülni, aki Darwin-i elméletnek megfelelően jobban képes alkalmazkodni a pillanatnyi helyzethez, és folyamatosan újít a stratégiáján!

Elmesélem, hogyan volt ez nálunk…

  1. fejezet: „Na ki tudja…?”

A legelső alkalommal feltettük a kérdést: „Na kitudja, melyik játéknak, hol a helye? Ki tudja elrakni?” Működött. A tudás bizonyításának akarata elkezdett dolgozni a gyerekseregben. Vetekedtek, hogy megmutassák, hogy ki tudja jobban elrakni a dolgokat.

Pipa. Megmutatták. Ők ezt tudják. És rögtön rá is jöttek, hogy ez tökre uncsi…

Másnap újra megkérdeztük őket… Semmi reakció.

Kialakult az első szintű szelektív hallás, és mi hiába kántáltuk közösen apával, hogy ki lesz AZ ügyes, kezdtük azt hinni, hogy egy láthatatlan hangszigetelt dobozba vagyunk bezárva.

  1. fejezet: „Mérges leszek!…”

Apa összeráncolta a szemöldökét, és fennhangon azt mondta: „Rakjátok el a játékokat, vagy mérges leszek és akkor nagy baj lesz!…” Én majdnem elnevettem magam, a gyerekek pedig tényleg! a 2 éves Zsigi ráadásul összeráncolta a szemöldökét, babanyelven annyit mondott, hogy „Én ic mejgec lecek!”, majd ezen mind a négyen jót nevettek… Nem jött be.

  1. fejezet: „Azt nagyon megdicsérem…”

Legközelebb apának eszébe jutott, hogy a cégben hallgatott valami tréninget a pozitív motivációról és a dicséret erejéről… Kezét dörzsölve odament az önfeledten játszó gyereksereghez, és közölte, hogy rendet kell rakni. Szelektív hallás már készség szinten működik, apa létének totális ignorálása mellett. Ekkor apa előhúzta az aznapi stratégiai jelmondatát: „Azt nagyon megdicsérem, aki rendet rak. NAGGGYON MEGDÍCSÉREM!”

A gyereksereg felpattant és munkához látott! Apa büszke mosollyal állt, és a végén nagyon, de nagyon megdicsérte őket, még a buksijukat is megsimogatta, majd mindenki elégedetten ment aludni. Nagyon szép este volt.

Képzeljétek, másnap is működött, igaz már csökkent motivációval, de működött. Harmadnapra visszatért a szelektív hallás (nevezzük mostantól SZH-nak), azt hiszem apa kicsit túldicsérte őket, megtelt a „dicséretkassza”, az önbizalom és az önelégültség a tetőfokára hágott, tudták, hogy ügyesek… ez is pipa.

  1. fejezet: „A játék!”

Összeroskadva ültünk a kanapén a játékkupac között és semmi nem hatott, hogy szép szóval rávegyük őket a rendrakásra. Kértünk, rimánkodtunk, dicsértünk, könyörögtünk, próbáltuk sajnáltatni magunkat…semmi.

-Mit tegyünk? Tudod mit?… Akkor ezt most „megguglizom”! – mondtam apának. Mert ugye manapság, ha az ember nem tud valamit, akkor a mai kor „istenéhez” fordul tanácsért: „megguglizza”…

Találtam egy tök jó praktikát, nagyon tetszett, biztos voltam benne, hogy működni fog:

– Figyeljetek gyerekek, most játszani fogunk! – mondtam. Megszűnt az SZH, figyeltek rám:

-Azt fogjuk játszani, hogy Janka, Te össze tudsz szedni mindent, amiben van piros? Vili, Te mindent, ami autó? Zsigi, te mindent, ami puha? Nándi, Te mindent, ami fából van? – kérdeztem tőlük.

Ennél a feladatnál a gyerek agyacskája átvált egy más üzemmódba – ahogy a cikk is írta – megjelenik a gondolkodás és a problémamegoldás, ami érdekli a gyereket. És valóban, elkezdték nagy örömmel összeszedni a dolgokat. Sőt, a nagyok segítettek még a kicsiknek is! Öröm volt nézni őket!

Másnap újra játszottuk a játékot. Janka és Nándi örömmel pakoltak, Vilit és Zsigit már nem csigázta fel a játék, ők inkább autóztak. Harmadnap senkit nem érdekelt a játék. Elbuktunk… megint.

  1. fejezet: „Szólok a télapónak!”

Újra tanácstalanul álltunk a csatatér közepén. Próbáltunk kérni, dicsérni, játszani, semmi nem működött. Apának nehezebb napja volt, így átváltott türelmetlenebbe:

-Jó! Most aki nem kezd el rendet rakni azt megmondom a télapónak! – dörgött mérgesen apa.

Mint a filmekben, mikor megszólal a vészcsengő… Felpattantak, lázas rendrakás futólépésben. Csattantak a fiókok, csapódtak a játékosláda fedelek, röpültek a plüssök… csak nehogy apa szóljon a télapónak! Ez bejött. Gyors volt, nem túl modern más szó pl gyerekbarát ? megoldás, a pozitivitáshoz semmi köze, nem is voltunk büszkék rá.

A csokimentes télapózás réme elég félelmetes volt nekik. Jó pár napig működött ez az elnyomó rendszer. De ahogy múltak a napok a 7 éves Janka ahelyet, hogy elkezdett volna pakolni, egyszer csak odavágott:

-Nem is tudsz szólni a télapónak! Ő messze van az északi sarkon!…

-Felhívom telefonon! – vágott vissza apa.

-Nincs is meg a száááámaaaa! – feleselt Janka. De apa már számított erre a lépésre. Elővette a telefonját, lazán pötyögött rajta: – Látod, hívom is! – Majd odafordította a képernyőt Jankának:

– Apa ne hívd, nem hííívd!!!! – és Janka futott is rendet rakni. Apa pedig kaján vigyorral az arcán lazán csúsztatta telefonját a zsebébe, rám nézett, kacsintott egyet… Ügyes voltál apa! Ma te nyertél.

Szép rend volt este, de mégsem éreztük jól magunkat. Tudtuk, hogy nem jó ez így! Nem lehet fenyegetéssel rákényszeríteni a gyereket arra, hogy tegyen meg valamit, amit mi akarunk. Ez nem nevelés! Ez diktatúra. És mi nem akarunk diktatúrába beletört gyerekeket nevelni. Mi nyertünk pár perc szabadidőt, de a gyerekek sokat vesztettek.

  1. fejezet: „Az kap piros pontot, aki…”

Hogyan lehetne elérni, hogy mindenki nyerjen? Hogyan érjük el azt, hogy a gyerek akarjon rendet rakni. Hogyan lehetne a motivációt fenntartani? Apa leült és készített egy „PPT-t”, azaz „Piros Pont Táblát”. (A fantázianévre nagyon büszke volt.) Majd ismertette a szabályokat a gyerekekkel.

-Aki megcsinálja, amit kérek, segít nekünk rendet rakni, egyedül elmegy fogat mosni, pizsit venni stb, az kap egy piros pontot. Aki elér 5 piros pontot, választhat

magának egy csokit a boltban, aki elér 10 piros pontot, az pedig egy apró játékot. Szigorú leszek a piros pont kiadáskor, előre szólok, hogy minden apróságért nem jár piros pont! – magyarázott apa.

A játék bejött, a rendszer most már két hete működik. A gyerekek néha önállóan tesznek valamit és jelzik, néha mi kérünk tőlük valamit, és megteszik; és akkor jár a piros pont. Nem terheljük túl őket, nem kell minden nap rendet rakniuk, de amikor kérjük, akkor általában megteszik. Talán megtanulják, hogy a munkának eredménye van, illetve azt, hogy picit „meg kell dolgozni” azért, hogy kapjanak valamit, hiszen ez az életben is így lesz majd. Azóta Janka már megkapta az apró játékot, Vili és Nándi az első csokiját.

Hosszútávon persze szeretnénk, ha nem csak piros pontért végeznék el a feladatokat. Csak bízni tudunk benne, hogy kialakul bennük a segítés vágya. Rájönnek majd, hogy az a 3-4 perces rendrakás nem is olyan nagy dolog. Egyelőre működik a „PPT”, de ki tudja meddig…reméljük sokáig.

Ha nem szeretnél lemaradni további...

  • anya-baba történetekről,
  • szülői tippekről és hasznos tudnivalókról,
  • családi kirándulás tippekről,
  • a babadivat legújabb trendjeiről, akkor

Iratkozz fel hírlevelünkre, és zsebelj be további 10% kedvezményt! ;)

Vásárolj legalább 20.000 Ft  értékben és rendelésedet INGYEN kiszállítjuk!